Jeles évfordulókat ünnepelt a borsi református gyülekezet. Már 225 éve, hogy itt, ezen a helyen őseink templomot építettek. Az isteni hajlékba hívogató harangot pedig 25 éve öntettek újra és áldottak meg. De 25 szorgos, munkával teli és küzdelmes év áll Dénes Károly református lelkész mögött is, aki 1990 óta a borsi egyház élén áll. E nemes évfordulók alkalmából, egy márványtáblát emeltettek, melyre az itt szolgáló lelkészek neveit vésették fel, így áldozva emléküknek.
„Adventi hírnök, friss fenyőág”, énekelték a konfirmációra készülő gyerekek csoportja, akik három gyertyát gyújtottak meg az adventi koszorún, majd kezdetét vette az ünnepi istentisztelet.
Mikló Ferenc református esperes hirdette az igét a Zsoltárok könyvének 121. része által. Igehirdetésében arról beszélt, hogy mindenkor hálával tartozunk az Úrnak, mert minden segítség tőle van, de hálával tartozunk azért is, mert Jézus Krisztus által közösségre lépett velünk. Fontos, hogy hálásak legyünk őseinknek is, hisz 225 éve templomot építettek, nekünk, az utódoknak. De tették ezt, azért is, mert ragaszkodtak az Istenhez, az ősi hajlékhoz. Tudták minden segítség tőle származik, Ő az egyedüli, aki minden körülmények között megőrzi életünket, „megőrzi az Úr a te ki- és bemeneteledet, mostantól fogva mindörökké!”. Nekünk pedig el kell ismernünk Isten jóságát, amit nem tudunk másképp megtenni, csakis hálánk kifejezésével, aminek két módja van, az egyik, hogy elismerem, az Isten jó tulajdonságait, a másik pedig, hogy elmondom mind azt, amit az Úr Isten tett velem. A legnagyobb hála, ami elhangozhat a mi szánkból az, hogy köszönöm néked Istenem. Az Úr soha nem hagy bennünket magunkra, de a mi dolgunk, hogy megmaradjunk mellette.
A szívhez szóló igehirdetés után Dénes Károly tiszteletes úr szólt az ünneplő gyülekezethez, köszöntötte a messziről és távolról érkezett vendégeket, barátokat, lelkész társakat. Kicsit elérzékenyülve beszélt arról, milyen jó érzés, hogy sokan eljöttek, hogy vannak, akik osztoznak az örömben, de akár a bánatban is. Majd nagy vonalakban mesélt a múltról. Elmondta, hogy 1567-ben a falu már a Váradi esperességhez tartozott, Borson hamar elterjedt a reformáció. 1790-ben épült az első templom, amely 1910-ig zsindelyes tetejű volt. Sok viszontagságon ment keresztül, mire megkapta mostani formáját. Egyszer még le is égett, s az akkori időkben sokan úgy gondolták, nem is baj, jó lesz magtárnak, de a borsiak nem hagyták és ujjá építették. De azt is elmondta, hogy ezek a falak, ez a hajlék, akkor válik igazi értékké, ha a gyülekezet megtölti azt. Bár a tiszteletes urat is ünnepeltük, ő nem akart magával foglalkozni, inkább átadta a szót az egyház főgondnokának.
Forgács Imre főgondnok köszöntő beszédében méltatta a tiszteletes urat, és az eltelt 25 évet, majd „hitet, humort és házat” kívánt neki, egy híres lelkészt idézve. Ezután az esemény egyik várva várt pillanata következett, amikor is Bátori Géza polgármester és Mikló Ferenc esperes leleplezték a márványtáblát. Az esperes úr hálával köszönte meg a polgármester úrnak, a segítséget, amit a hivatal nyújtott az egyháznak, hogy örök emléket biztosítson utódaiknak. Ezután a magyarvalkói testvér gyülekezet gondnoka üdvözölte a tiszteletes urat, átadta az otthon maradottak szívbéli jó kívánságát és ajándékát. Őt követte Cseresznye Albert a Hetyeni Egyházközség (Kárpátalja) lelkésze, aki köszöntötte az ünneplőket, örömét fejezte ki, hogy egy ilyen kimagasló eseményen vehet részt kísérőivel, mesélt falujáról, egyházáról és átadta ajándékát. De megköszönte a felajánlott segítséget is, tudniillik az aznap befolyt perselypénzt a hetyeni egyház kapta.
Ezután a vendégek kaptak szót. Elsőként Pál Csaba tiszteletes, az itt szolgált Pál László lelkész fia üdvözölte a gyülekezetet, mesélt az itt átélt gyerekkoráról, arról, hogy mi mindent tanult a borsiaktól. A helyiek nyitottsága az, ami megtölti ezeket a régi falakat, s így válik a templom, igazi, élő, lelki templommá. Katona János nyugalmazott lelkipásztor következett a sorban, ő is felelevenítette emlékeit, mesélt arról mi mindent tett és élt meg az itt töltött idő alatt. Például az orgonát is az ő idejében vásárolták egy belső erdélyi szász faluból, egy jelképes összegért, akkori értékben 16000 lejért. Azt is elmondta, hogy sok arcra emlékszik és sok olyan idős borsi él az emlékeiben, akiket nagyra becsült, de már sajnos nincsenek köztünk. Tarr István tiszteletes úr, csupán egy fél évet szolgált itt Borson, de nagyon örült annak, hogy még emlékeznek rá, jól eső érzés volt számára hogy meghívták erre az alkalomra. Két nagyon kedves igét is „ajándékozott” a gyülekezetnek. Kiss István lelkipásztor feleségével (aki a gyülekezet kántora volt – szerk. megjegyzés) együtt üdvözölte az ünneplőket, elmondták, hogy sok ismerős arcot vélnek felfedezni, bár a nevekre már nem emlékeznek. Arról is meséltek, hogy csupán ötévnyi szolgálat volt itt az övék, de mindig szívesen visszaemlékeznek azokra az időkre.
A sok kedves köszöntő után a borsi kórus ünnepi műsora következett. A Nagy Zita kántornő irányításával már évek óta működő énekkar, most is emelte az esemény színvonalát. Igazán szívhez szóló, megindító előadást láthattunk-hallhattunk.
Az esemény végén a gyülekezet átadta ajándékát a tiszteletes úrnak, a amíg ő azt bontotta Pápa Gyula gondnok arról mesélt, hogy bár lelkipásztoruk mindig azt mondja, hogy az ember igazán mindig odavalósi, ahová születik, azért reméli itt is igazi otthonra lelt. De arra is felhívta a gyülekezet figyelmét, hogy Bors község élén egy másik ember is épp 25 éve áll, ez pedig nem más, mint Bátori Géza polgármester úr, aki nem rég vette át a Beöthy Ödön díjat munkássága jutalmaként.
Az istentisztelet nemzeti imánk eléneklésével ért véget, de az esemény szeretetvendégséggel folytatódott a helyi kultúrotthonban, ahol a finom ételek és italok mellett, kellemes beszélgetések és a baráti hangulat is jelen volt.

#Összeállította: Csiger Krisztina  #Dátum: 2015 december   #Megjelent: a Bors Községi Figyelőben